Szülői elidegenítés – abúzus megjelenése a mediációban
A kerület Gyámügyi Osztálya kötelező támogatott közvetítői eljárást rendelt el a 12 éves M.Z. kapcsolattartásának megváltoztatása ügyében.
A gyermek szülei Z.születésétől kezdve külön élnek. A kapcsolattartás egészen 12 évig működött. Bár a különélő szülő szerint az ellennevelés az évek során is tapasztalható volt, a minőségi együttlét felülírta a gondozó szülő manipulálási törekvéseit. A gyermekével eltöltött időt mindketten élvezték. A külön élő szülővel készült fotókon a gyermek boldognak, a szülő-gyermek kapcsolat harmonikusnak tűnt. Z. látszólag egyik napról a másikra utasította el a különélő szülőt oly’ annyira, hogy 14 hónapja nem találkoztak, mert a gyermek nem volt hajlandó tartani a kapcsolatot vele sem személyesen, sem telefonon, sem más módon. A gyermek szájából elhangozott mondatok már utalhattak az ellennevelésre: „Meg kell védeni az életemet tőled!” „Én és anya utálunk! Aki téged nem utál, azokat nem tartom komplettnek.” ”Te hülye barom, éld csak azt a szar életedet, de engem ne tegyél tönkre!”
A gyermekének elzárkózásának okáról a külön élő szülő többször kérdezte lányát, aki nem tudott/akart válaszolni rá, de viselkedése ellenségessé és gyűlölködővé vált vele szemben. A gondozó szülő elbeszélése alapján a gyermek azt sérelmezi, hogy nem tudja önmagát megélni az apai kapcsolattartások idején, mert viselkedését pl. öltözködését is olyan mértékben korlátozza, kontrollálja a kapcsolattartó szülő, amit nem bír elviselni. Látszólag támogatja a kapcsolattartást, de valójában a gyermekre bízza a döntést.
12 év felett a mediációs törvény lehetővé teszi a gyermekek bevonását, amit én nagyon fontosnak tartok, hiszen róla van szó, s ilyen korban már sok gyermek képes, s ki is fejezi a saját igényeit, érzéseit, amely nagyban segíthet a két fél közötti egyezség létrejövetelében. A gyermek bevonása és körültekintő meghallgatása rávilágíthat a kialakult helyzetre – s ami a legfontosabb: szembesülhetnek a szülők azzal, hogy az egymás ellen vívott harcukban hol helyezkedik el a közös gyermek és hogyan érzi magát a körülötte kialakult csatározásban.
A gyermeket a gondozó szülő társaságában hallgattam meg: határozott, korához képest érettebb -ami az elvált szülőknél nem ritka. Konkrét okot nem mondott a különélő szülővel való kapcsolattartás megszakítására, szavai visszaadják a gondozó szülő által elmondottakat.
Ritka, de annál hatásosabb tud lenni, amikor a gyermek részt szeretne venni a mediációban a közös megbeszélésen és a szülők is hozzá is járulnak ehhez.
Jelen esetben is árulkodó volt a gyermek viselkedése a két szülő jelenlétében. A különélő szülő viselkedésének okáról kérdezte a gyermekét, aki el kezdte sorolni szinte vers szerűen azokat az indokokat, amiket már elmondott külön beszélgetésen. Ekkor még zavartság jele nem látszódott. Amikor a kifogásainak konkretizálására került sor, úgy éreztem egy fajta számonkérés kezdődik el a kapcsolattartásra jogosult részéről. Ekkor megállítottam a beszélgetés, ugyanis a legfontosabb ilyenkor az, hogy a gyermek nem sérüljön a mediáció során. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a gyermek válaszai ütik az általa elmondott indokokat, a vers szerűen elismételt okokat. Hagytam, hogy beszéljen. Annyit és azt, amit szeretne. Egyre bizonytalanabbá vált s egyre többet fordult a gondozó szülő felé s figyelte annak reakcióját…. aki erre reagálva többször le is állította a gyermeke beszédét. Amikor végigmentünk az okokon, nyilvánvalóvá vált –számomra- hogy az okok nem lehetnek valósak, de legalábbis nem személyes indíttatásúak, hiszen az elbeszéléseiben a gyermek önmagát cáfolta meg.
pl1.: „A kapcsolattartó szülő olyan ruhákat erőltet rám, amiket én nem szeretek.” – mondta a gyermek. Kiderült, hogy az összes ruhát ő választhatta ki, egy kérése volt a szülőnek: ne kizárólag fekete ruhákban járjon.
pl2:A gyermeket olyan programokra erőltette a kapcsolattartó szülő, ami korban nem neki való és nem érdekelte őt. Kiderült a kb. 25 színházi előadásból 2 volt, ami nem tetszett neki, amúgy meg nem jelezte soha a szülő részére, hogy ha valamelyik programhoz nem volt kedve.
Az ellennevelés valószínűségét megerősítette bennem az a gondozó szülő által hozott tipikus játszma is, amelyben a gondozó szülő, miután megalapozta a gyűlölködés talaját, felemeli a két kezét és kiemelve gyermekét a gyermeki szerepből a döntéseket rá bízza. Sőt! A megbeszélésen egyértelműen megmutatkozott a gyermek szereptévesztése is, amelyben a gondozó szülő védelmezőjeként lépett fel a vélt vagy valós támadások alkalmával.
Egy válás és annak következményeinek feldolgozása normál esetben is néha pszichés megsegítést igényelhet, amelyet ha a szülők idejében felismernek csökkenthető a gyermek sérülése és a jövőjére gyakorolt káros hatása (pl. egy apagyűlölő szülő továbbadja ezt a negatív attitűdöt, amely az apakép rombolásával később további csonka családokat eredményezhet a társadalomban).
Sajnos a megbeszélésen nem keletkezett közös akarton nyugvó egyezség, de ami még elszomorítóbb úgy álltunk fel az asztaltól, hogy a gyermek pszichés megsegítésének szükségességét a gondozó szülő nem ismerte fel és határozottan el is utasította azt. Ez a hozzáállás egy elidegenítést gyakorló szülőnél természetes reakció. A hibás szülői működéssel való szembesítés nem kompetenciája a mediátornak viszont gyermekvédelmi szakemberként az objektivitás megőrzése mellett lehetséges alternatívákat javasolhat a gyermek megsegítése céljából. Ez megtörtént.
Több, mint 10 éves gyermekvédelmi munkám során megerősödött most is, hogy a segítség csak annak segítség, aki elfogadja azt.
A felelősség a gondozó szülőé marad: felismerni gyermeke érdekét s megtenni a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az apával való szembenállásával ne okozzon még nagyobb kárt gyermekében.